A Barna Hölgyről, akit Lady Dorothy, illetve családi szellem néven is emlegettek, azt beszélték, hogy az 1840-es, 1850-es években gyakran kószált az angliai Norfolkban lévő Raynham Hall folyosóin.
Ruhájáról azt beszélték a szemtanúk, hogy ugyanaz az arannyal átszőtt barna selyembrokát, melyet a raynhami házban látható portrén Lady Dorothy Townshend,Robert Walpole miniszterelnök nővére visel.

Dorothy Walpole a másik raynhami Townshend előkelőséggel kötött házasságot, egyesek szerint akarata ellenére - ami esetleg megmagyarázná, miért kísértettRaynhamben 1726-os halála után. Kevésbé romantikus érzelmű családja ellenben azt hangoztatta, hogy saját rokonságára, a Walpole-okra neheztel azok előkelőbb címe miatt. De mélyen megvetette férje rokonait is, akiknek vagyona Dorothy szerint őt illette volna meg. Így aztán egyik családnak sem volt nyugalma a kísértet miatt.

Sőt, a Barna Hölgy nem csak családjában kísértett. Frederick Marryat kapitány és író is látta egyszer, és szeszélyes szelleme Houghtonban, a Robert Walpole által építtetett nagy norfolki udvarházban is megjelent.Az 1870-es években a család egyik tagja azt nyilatkozta, hogy a kísértetjárás megszűnt. Ám 1936. december 16-án a Country Life című magazinban megjelent egy fénykép, melyen állítólag a Barna Hölgy látható.

 Asztráldémonok

Az egyszarvú
Krisztus előtt 400 évvel írja a görög Ktésziász, hogy a hindusztáni királyságokban roppant fürge vadszamarak élnek, fehér a szőrük, bíborvörös a fejük, kék a szemük, a homlokukon pedig hegyes szarv van. Ez az Egyszarvú első ábrázolása, innen ered. Ezek után még kb 160 leírást találtak, amely egy ilyen állatot emleget, persze apróbb eltérések voltak a leírások között. E fantasztikus állatot legtöbbször fehér lovacskának ábrázolják, melynek kecskeszakálla van, hátsó lába antilop láb, a homlokán pedig egy hosszú tekervényes szarv díszlik. Az egyszarvú az eddigi ábrázolásokban mindig szelíd állatnak volt feltűntetve. Leonardo da Vinci az állat érzéki természetével elmagyarázza, hogy könnyen elejthető az egyszarvú. Ha egy ember a közelébe megy, az érzékiség elnyomja benne a vadságot, fejét az illető ölébe hajtja, és akkor elejthetik a vadászok.

Az elfek

Lidércek
A lidércek szintén démoni jellemmel rendelkező asztrális lények, de akik a könnyedebb és a kevésbé veszélyes fajtájúak közé számítanak. Kifejezetten az alvó ember idegi éterenergiájával táplálkoznak és a solar-plexus és a gyökércsakra odjának az elszívásával próbálják az életerejüket pótolni. A lidércnyomás gyakori jelenség, és semmiképpen sem csak táplálkozási zavar az oka, itt többnyire az alvó kapcsolatfelvétele áll fenn az asztrálszféra lényeivel.

Természetszellemek
Jóllehet a fejlődési alapjuk a Földhöz kötődik, de ez csak átjáróként szükséges további evolúciójukhoz és semmiképpen sem magával az emberiséggel való kapcsolat lehetőségére.
A természeti szellemeket a következő csoportokra osztják:
1. Szalamander – Tűz elem,
2. Sellők és undinék – Víz elem,
3. Tündérek és elfek – Levegőelem,
4. Gnómok és koboldok – Föld elem
A négy elem lényei a legtöbb esetben elutasítóak az emberiséggel szemben. Egy tudatosan jó gondolatsugárzás minden dolgok előtt a földszellemeket vonzza, kik a fajtájukban az emberekkel még a legbarátságosabb szándékkal vannak. A tűz-, a levegő- és a vízszellemek viselkedését erősen befolyásolja környezetük beállítottsága.

 Maga a vámpír (upier, upyr; vukodalak-brucola; morturi masticantes) szó (szláv eredetű; jelentése vérivó) viszonylag rövid múltra vezethető vissza, azonban évezredekre visszamenőleg szerepel majdnem minden kultúrában olyan tevékenység, amit ma a vámpír fogalomkörrel azonosíthatunk. Egyiptomban voltak vérivó istenek és istennők, szörnyek, akik embervéren éltek, és emberi áldozatokat követeltek meg. Az ókori Görögök is ismertek ilyen emberszerű démonokat, akik a vérünket szívják és betegségeket terjesztenek. Empusának hívták azt a vérivó nőstény dögöt, ami az ókori görög színművekben kísértett; ugyanígy nevezték őket lamia vagy brukolakhosz néven is. Az ajtón kopogtató vámpír hiedelme is tőlük ered a mítosz szerint, ezért szokás volt, hogy az udvarias, egyszeri kopogtatásra nem nyitottak ajtót.

A néprajzban és a pszichológiában arra utal, amikor valaki emberi vagy állati vért iszik. Az a tény, hogy rendszerint a nyakon keresztül, ahol a legkönnyebb a hozzáférés a fő artériákhoz, azt is takarhatja, hogy ez egyfajta szexuális aktus, hiszen a nyak a legtöbb ember számára erogén zóna. Emellett logikus is, hiszen ez a test egyik legkönnyebben hozzáférhető része, (ahol nagyobb ér/artéria található) tekintve, hogy többnyire fedetlen. Bizonyos területeken az emberek hitték, hogy természetfeletti hatalomra tehet szert, aki más vérét megissza. Ebben az értelemben a vámpírizmus tekinthető a kannibalizmus egyik formájának.

 A klasszikus variáció szerint a vámpírok sírjukból kikelt holtak, bőrük sápadt, nagy szemfogaik vannak, sok esetben csúnya, gyakorlatilag gondolkozni képtelen, járkáló élőhalottak (zombik), de többségében földöntúli szépséggel, csáberővel felruházott emberszerű alakok. Olyan éjszakai lények, akik nem mehetnek ki a fényre, az éjszaka leple alatt tevékenykednek, és vagy csak úgy mehetnek be egy házban, ha bekopognak és behívják őket (ld.: a Görög mitológiában), vagy a különleges képességeikkel képesek akárhová bejutni, bár megszentelt földre (templomok, kápolnák) többnyire nem. Koporsókban alszanak, félnek a napfénytől, a feszülettől, fokhagymától és a szentelt víztől, legyőzésükhöz karót kell döfni a szívükbe, le kell vágni a fejüket és el kell égetni őket. Kilétükkel többnyire tisztában van a környezetük, de rettegnek tőlük, ezért tehetetlenül tűrik jelenlétüket. Ilyen történetekben általában valamilyen vidéki kastélyban élő, halhatatlan (hiszen már egyszer meghaltak) várurakról van szó (ld.: Nosferatu; Vlad Tepes/Drakula-históriakör; Báthory-legenda), akik képesek befolyásolni mások akaratát, hipnotizálni az embereket, ha úgy tetszik. Általában emberfeletti képességeik vannak: erő, alakváltás, köddé válás, repülés, az állatok és más lények feletti uralom. Áldozatuk a harapásuktól többnyire maga is vámpírrá válik, kikelve sírjából, ahova azért temetik, mert előbb belehal a harapásba. Néhol ehhez előbb teljesen ki kell szívniuk áldozatuk vérét, és megint máshol inniuk kell a vámpír véréből is. Van, hogy áldozatukat egy-egy vérszívás alkalmával nem ölik meg, hanem visszajárnak hozzá egyfajta síron túli szeretőként.

Vannak zoológusok, akik határozottan állítják, hogy az óriás testű havasi ember (a jeti) csupán a képzelet műve, a válóságban nem létezik. Mások viszont azzal érvelnek, hogy miért ne élhetne, hiszen még a XX. században, amikor már a tudósok azt hitték, hogy minden lényről tudnak, amely a Földön él - harminc addig teljesen ismeretlen állatfajt fedeztek fel. Köztük az eddig ismert legnagyobb emberszabású majom, a hegyi gorilla példányait 1903-ban Közép-Afrikában. 
A jetit rengeteg serpa - nepáli bennszülött - látta már. A tudósok eddig csak a lény lábnyomait látták (néha 48-as férfiláb méretű). Az első rajzok is a bennszülöttek leírásai alapján készültek. E beszámolók szerint a jeti mintegy 250 centiméter magas, erős testalkatú lény, sötétbarna vagy vöröses szőr borítja, karja ("keze") hosszá, arca a majomhoz hasonlatos. 
Az ötvenes években Pei Venchung kínai antropológus professzor arra figyelt fel, hogy az ország egyik vidékén, a Lin Cheng (Sárkányhegy) tájékán a parasztok rendkívül furcsa állatok csontjaiból "férfiasságot erősítő szert" őrölnek. Az antropológus az ott látott fogakhoz hasonlót csak ásatásai során látott a fél-egymillió évvel ezelőttről származó koponyákban. Ezek a fogak azonban teljesen épek és frissek voltak. Látszott rajtuk, hogy nemrég még "viselte" őket a tulajdonosa. De ki a tulajdonos és hol él? 
A nyomokat követve a professzor eljutott az Óriások Hegyének vidékre, ahonnan a környező falvak lakói időnként hoztak néhány ilyen fogat, amit a nők kifőztek, azután a Kantonból és Nankingból jövő kereskedőknek, szállítóknak eladták. 
A helyi hatóságok megtiltották a professzornak, hogy az Óriások Hegyére menjen. Ő azonban néhány asszisztensével titokban kisebb expedíciót szervezett. Erre a hatóságok lemészárolták a környékbeli falvak lakóit, a házakat felgyújtották, a közeli hegyen pedig berobbantották a barlangokat, amelyekben állítólag az "óriások" éltek, nehogy híre menjen az illegális vadászatnak. 
Pei Venchung professzor felháborodott hangú tiltakozó levelet írt a kínai kormánynak, mire a hatóságok elmebetegnek bélyegezték, és intézetbe zárták. Néhány évvel később ott is halt meg. Jegyzetei, kutatómunkájának anyaga nemrég került elő a titkos levéltárból. 
Feljegyzéseiből kiderült, hogy a Sárkányhegy vidékén élő lakosság nagyon régóta vadászott emberszabású, nagy testű állatokra. (Azazhogy ki tudja, állat-e vagy valami más volt a célpontjuk?) 
Egyébként hasonlóan furcsa esetről tudósítottak a lapok 1956-ban a Himalája hegyei között fekvő Nepáli Királyság területéről is. A Genesh Himal hegységben a serpa bennszülöttek néhány éves kisfiúra bukkantak. A gyerek szemlátomást vadon élt, a serpák ezért úgy vélték, hogy ő is 'thema metoch kangmi', vagyis havasi ember gyermeke. Még pontosabban ember és jeti párosodásából származó utód. Ezért el is akarták pusztítani. 
Szerencsére éppen arra járt Mary Moor milliomos angol hölgy aki a világot járva akkoriban Nepálban tartózkodott. Jelentós összegért "megvette" a gyereket, és magával vitte a fővárosba, Katmanduba. 
A gyermeket ketrecben szállították, mert úgy viselkedett. int a fogságba eső állat: mindenkit megharapott, aki közel ment hozzá. Csak nyers húst, gyökereket és rovarokat evett. 
Katmanduban aztán megnyírták, megmosdatták. A vaskos piszokréteg eltávolítása után derült csak ki, hogy a gyermeknek európai vonásai vannak. A haja is világos színű. A szülei keresésébe kezdtek. 
Az ötvenes években Nepál még a világtól eléggé elzárt terület volt, évente alig néhány külföldi kapott beutazási vízumot. Hamarosan kiderült, hogy 1949 nyarán nyomtalanul eltűnt az országban Gloria Macrofft amerikai turistanő. Az angol konzulátustól szerzett fénykép alapján állítólag hasonlóságot fedeztek fel közte és a talált gyermek között. Ezek után a gyermek a nepáli Parsang nevet kapta, és megindult az eljárás, hogy valamilyen dokumentumot szerezzenek neki, amellyel kiutazhat az országból. Néhány nappal a tervezett indulás előtt a gyerek egyik este rémisztően hangos fütyülésbe kezdett. 
Másnap reggelre pedig eltűnt. Széttört ketrece mellett csak néhány őr szörnyű módon megcsonkított holttestét találták. Vajon ki szabadította ki? A ketrecet normális férfiember aligha tudta széttörni, amint hogy az örök fejét sem téphette le úgy, ahogy a szemtanúk elmesélték. 
Lehet, hogy az "apja" jött érte? Állítólag nemegyszer fordult már elő, hogy a jetik nőt raboltak maguknak: ám a helyi lakosság (Nepál, Bhután, Sikkim, India) ezt mindig titkolta, tagadta. Volt, ahol politikai, másutt vallási okból nem beszéltek a dologról. 

 Nem ritka eset, hogy a sírokat szellemkezek feltörik, és a koporsókat szétzúzzák vagy eltüntetik. Egészen különös eset történt a 19. század elején, 1812 és 1820 között, amikor Barbados szigetén a Chase-família garázdálkodott, amiről sok korabeli újságcikk és könyv is megemlékezett. A Chase-család sírboltját sziklából vésték ki és olyan nagyságú márványlappal, fedték le, amelynek emeléséhez legalább négy emberre volt szükség. A kriptában idők folyamán hat ólomkoporsót helyezek el, meghatározott szimmetrikus elrendezésben. Nyolc év alatt nem kevesebb, mint öt alkalommal tapasztalták, hogy a pecsételt sírban valaki a koporsókat szétdobálta. Az eseteket minden alkalommal gondosan megvizsgálták, s végül az a vélemény alakult ki, hogy szellem garázdálkodott a kriptában. 1819-ben egy újabb vizsgálat során a hatalmas fedőlapot lepecsételték és jegyzőkönyvet készítettek arról, hogy a koporsók milyen helyzetben sorakoztak egymás mellett. A következő év április havában a temetőőrök különös zajra lettek figyelmesek, amely a kriptából származott. A kormányzó elrendelte a sír azonnali felbontását, amikor is  a szemtanúk előtt olyan kép tárult fel, amit maguk is hihetetlennek tartottak. A koporsók teljes rendetlenségben feküdtek egymáshegyén-hátán. A hatóságok megelégelték ezt az állapotot és hogy véget érjen ez a szomorú szenzációnak, elrendelték, hogy minden koporsót egymástól távol, külön-külön sírba kell helyezni. Ettől kezdve a Chase-család tagjai békében, zavartalanul alhatták örök álmukat.

A farkasemberek olyan gonosz és vad emberek voltak, akik farkassá tudtak változni. Emberi húson és véren éltek, éjszakánként pedig magányos utazókra vadásztak, hogy megtámadják és megegyék őket. Némelyikről azt állították, hogy félig ember félig farkas lényekké változtak, míg mások egészen farkassá váltak. úgy hitték, hogy a farkasember ki tudta fordítani a bőrét, hogy elrejtse a bundáját, amikor emberi formát vett fel. Sokakat, akiket azzal vádoltak, hogy farkasemberek, felhasították, hogy ráleljenek erre a farkasbundára. Azonban lehetséges volt a farkasembert emberi alakjában is felismerni. A farkasembert nagyon szőrösnek hitték, dús és egyenes szemöldökkel, ami középen összenőtt és hegyes fülekkel. Gyakran mindkét kéz középső ujja ugyanolyan hosszú volt, mint a mutatóujj, és a tenyerük is szőrös volt. A hagyomány szerint a farkasember ismét emberi alakot vesz fel, ha megsérül és a hátrahagyott vérnyomok segítségével, lehet üldözni. A farkasember elpusztításának leghatékonyabb módja az, ha egy megolvasztott ezüstkeresztből készített golyóval vagy késsel öljük meg. A holttestet temetés helyett el kell égetni, mivel a hiedelem szerint a farkasember vámpírként kiemelkedik a sírból. Legendák szólnak olyan emberekről, akik átok hatására vagy szörnyű baleset után váltak farkasemberré. Arra ítéltettek, hogy farkasemberré váljanak minden éjjel vagy minden teliholdkor, és úgy üdvözölték a halált, mint menekülést ebből a sorsból. Az emberek szerte a világon hittek a farkasemberekben és már az ősi időkben felfedeztek egy ritka elmebetegséget, a lycantróphiát. Ennek hatására a beteg azt hiszi magáról, hogy farkassá tud változni, jó lehet ez nincs így. Általában farkasként viselkednek, embereket ölnek meg és megeszik az áldozat húsát.

A farkasemberekről szóló történetek leginkább az olyan országokban keletkeztek, ahol az igazi farkasok veszélyt jelentettek az ember számára. Angliában a középkor óta kevés farkas él, és az utolsó vadon élő példányt valamikor a XVIII. században ölték meg. A lycantrophiának, ennek a létező, azonban ritka és különös betegségnek a felfedezése,növelte a farkasember legendájáról való rettegést. Aki ebben a betegségben szenvedett, farkasembernek hitte magát. Az elmebajnak ez a fajtája arra vezette az embereket,hogy úgy viselkedjenek, mint ha igazi farkasok lennének. Különösen Franciaországban volt sok per, amelyben emberek lycantrophiával vádoltak a félelmetes norvég harcosok is hozzájárultak az európai farkasember-legendákhoz. Vadállatok bőrét viselték, a hajukat és a szakállukat pedig hosszúra megnövesztettél, hogy minél ijesztőbb legyen a megjelenésük. Azok a magányos falubeliek akiket ezek a gyilkos hódítók megtámadtak, joggal hihették őket félig állatnak. Azt tartották, hogy a berserkerek képesek voltak vérengző medvévé vagy farkassá átváltozni. Egy norvég saga azt mondja el, hogyan igézett meg egy varázsló két farkasbőrt. Így bárki , aki viselte őket , tíz napra farkassá változott. Ezeket, a bőröket két harcos Sigmund és Sinjoth fedezte fel egy erdei lakban. Ellopták a bőröket az ott alvó emberektől. Miután elvették a bőröket, nem tudták levenni. Ordítottak és megtámadták az alvó embereket, sőt még egymást is megharapták. Tíz nap múlva mikor visszaváltoztak, elégették a bőröket. Egy Francia középkori történet egy vadászról szól, aki egy farkassal vívott, ami megtámadta őt. Lenyisszantotta a vadállat egyik mellső lábát, azonban az mégis elmenekült, a vadász pedig a lábát betette a táskájába. Amikor hazaért, megdöbbenve látta, hogy az női kézzé változik át. Felismerte az egyik ujján azt a gyűrűt, amit a feleségének adott. Felrohant az emeletre és az asszonyt az ágyban fekve találta. Számos kardvágástól vérzett, levágott keze helyén pedig csonk éktelenkedett. Egy ír történet szerint egy pap, aki eltévedt az erdőben, megpillantott egy tűz mellett ülő farkast. Az emberi hangon beszélt és kérte a papot, hogy adja fel az utolsó kenetet a feleségére, aki haldoklott. A farkas elmagyarázta, hogy a családját megátkozták, és a családból egy férfinak és egy nőnek hét éven át farkasként kellett élnie. Ha ezután még életben vannak, akkor visszaváltoznak emberré. A pap nem hitte el a történetet egészen addig, amíg a nőstény farkas felhasította a farkasbőrét, hogy felfedje női alakját.

Az idők során a baziliszkusz egyre rútabb lett, majd elfelejtették. A Harry Potter könyvekben azonban találkozhatunk egy baziliszkuszal, ami egy hatalmas kígyó képében jelenik meg. Ez az ábrázolás nincs messze az igazságtól. Plinius szerint Lybiából származik. A neve görögül "kis király"-t jelent, több helyen óriás kígyóként ábrázolták, melynek fejét koroA baziliszkusz

Az idők során a baziliszkusz egyre rútabb lett, majd elfelejtették. A Harry Potter könyvekben azonban találkozhatunk egy baziliszkuszal, ami egy hatalmas kígyó képében jelenik meg. Ez az ábrázolás nincs messze az igazságtól. Plinius szerint Lybiából származik. A neve görögül "kis király"-t jelent, több helyen óriás kígyóként ábrázolták, melynek fejét korona alakú világos folt ékíti. A középkorban áttértek a nyégylábú, koronás kakas ábrázolásra, melynek sárga a tolla, tüskés, hatalmas a szárnya, a farka pedig akár a kígyóé, s vagy horogban végződik, vagy egy újabb kakasfejben. Alakváltoztatásával myegváltozik a neve is, a 14. században basilicock - ként emlegetik. Csupán a két fő tulajdonsága nem változott soha: A halálos tekintete és mérgező lehelete. A saját tükör képét látva pusztul el. Általában koronás kígyóként ábrázolják. Eredetét kutatva olyan rejtélyes szövegekre bukkantak, melyek szerint a Baziliszkusz a sivatagban él, pontosabban ő teremtette, amerre jár, holtan esnek össze a madarak... stb. Végül az lett a legelfogadottabb feltételezés, hogy egy torz, alaktalan tojásból származik, amit kakas tojt, de kígyó költött ki. A 17. században Sir Thomas Browne kijelentette: a magyarázat épp oly szörnyűséges, mint maga a szörny.na alakú világos folt ékíti. A középkorban áttértek a nyégylábú, koronás kakas ábrázolásra, melynek sárga a tolla, tüskés, hatalmas a szárnya, a farka pedig akár a kígyóé, s vagy horogban végződik, vagy egy újabb kakasfejben. Alakváltoztatásával myegváltozik a neve is, a 14. században basilicock - ként emlegetik. Csupán a két fő tulajdonsága nem változott soha: A halálos tekintete és mérgező lehelete. A saját tükör képét látva pusztul el. Általában koronás kígyóként ábrázolják. Eredetét kutatva olyan rejtélyes szövegekre bukkantak, melyek szerint a Baziliszkusz a sivatagban él, pontosabban ő teremtette, amerre jár, holtan esnek össze a madarak... stb. Végül az lett a legelfogadottabb feltételezés, hogy egy torz, alaktalan tojásból származik, amit kakas tojt, de kígyó költött ki. A 17. században Sir Thomas Browne kijelentette: a magyarázat épp oly szörnyűséges, mint maga a szörny.